A mai volt az első munkanapom mióta eszelős módjára futok. Fél 10-kor ágyba parancsoltam magam este, mert kiszámoltam, hogy ha sikerült 6-kor kipattannom az ágyból és 6:30-kor elindulnom, akkor 6:45-kor már az erdőben vagyok, és ha 8:20-kor elindulok haza, akkor tudok másfél órát futni, kapkodva, de lesz időm elkészülni és beérni 10-re. Adtam némi esélyt, hogy ellustálkodom az egészet, de akkor este kellett volna megugranom, és az én munkámban siha nem lehet tudni meddig tart a nap. A pasim nem volt itthon, forgatott, így könnyebb volt kikelni, mikor csipogott az óra és katonásan, percre pontosan betartani a tervemet, ez mondjuk nekem általában jól megy.
Amikor résnyire nyitott szemekkel tántorogtam a konyhában, nem voltam biztos benne, hogy jó ötlet hajnalban szaladgálni. Nem is olyan rég még az volt a jelmondatom, hogy reggel 11 és 1 liter kávé előtt képtelen vagyok bármilyen testmozgásra. Ez az utóbbi időben elég nagyot változott, gőzöm sincs miért kezdtem el magamtól elalduni este 10-kor és felébredni reggel 6-7 körül, de a reggeli szieszta így is eltartott kb.8-ig. Ehhez képest a 6:30-as indulás és a 6:45-ös futás nagyon meredeknek tűnt, de nem kivitelezhetetlennek. Kicsit olyan, mintha az utolsó szabad óráimat próbáltam volna még kihaszálni, nem okozott nagy erőfeszítést kilépni az ajtón 6:30-kor és nagyon furcsa módon, ahogy elkezdtem futni, az sem volt olyan szörnyű, mint amire számítottam. Sőt! Az első lépéstől kezdve olyan kibaszott jól esett és annyira élveztem, mint már rég.
Gyönyörű volt az erdő, nagyon friss, olyan alacsonyan volt még a Nap, hogy át se sütött az erdőn, nem volt sehol senki és úgy éreztem tele vagyok energiával, körbeszaladnám a világot is! Ahogy küzdöttem fel magam a reptér felé a legdurvább emelkedőkön, olyan volt, mintha valaki tolna felfelé hátulról. Iszonyúan élevzetem, de a kiskutyám is nagyon elemében volt. Sajnos most nem hoztuk a kis haverját, túl korán volt hozzá. Nem nagyon bírtam reggelizni, magamba erőltettem egy kis mézes, joghutros műzlis banánnal, féltem, hogy nem lesz elég és elfogy útközben az erőm, de erről szó sem volt. Az utolsó percig tizsta erőből tudtam tolni úgy, hogy egy percet nem szenvedtem tőle. Valamiért nagyon beadta az egész ahogy volt. Ezerszer jobb volt ilyen korán kint lenni az erdőben, mint bármikor előtte. Imádom azt a hegyet, csodálatos volt a mai útvonal, azt hiszem mégsem lehet megunni.
Nagyon-nagyon remélem, hogy nem kell a meló végéig hanyagolnom a hegyen futást, bár csak 2 hét az egész, de máris hiányzik az erdő.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.