Lady Dinamó

Túl vagyok rajta. Erre a napra készültem március közepe óta. És akkor most ezután mi legyen?

Izgalmamban felébredtem hajnali 5-kor és utána fél óránként, fél 7-ig bírtam. Rohadtul izgultam, mint régen a forgatások reggelén, rendesen be voltam szarva. És ha ez nem lett volna elég, borzasztóan elárasztottak ma az érzelmek. Biztos tombolnak a hormonjaim, más magyarázatot nem tudok arra, hogy többször majdnem elsírtam magam az első pár km-en, amikor arra gondoltam, hogy mennyien drukkolnak nekem és attól, hogy az Apukám régi textil zsepkedőját kötöttem az övemre törölközőnek. A torokszorító gombóctól majdnem megfulladtam, úgyhogy igyekeztem valami érzelemmentes témára terelni a gondolataimat.

Tökéletes volt az időjárás. Mire elindultam pont elállt az eső, lassan kisütött a nap is, de pont jól fújt a szél. Féltem, hogy a nagy izgalomban elsietem az elejét és hamar kidöglök, próbáltam kicsit visszafogni magam. Nagyon fura volt, hogy nem volt velem a kutyám, így sokkal nehezebb volt megtalálni a tempómat.

Szuperül ment az első parás részig minden, egyszer kellett csak megállnom kb.fél percre, amikor váratlanul előugrottam egy ösvényről és halálra rémült tőlem egy agár. Ugatással próbált rámijeszteni, teljesen komolytalan volt. Elértem a Gercsére vezető útra, amin legutóbb egyrészt eltévedtem, másrészt össze-vissza sérültem és csak egyszer futottam arra. Az összes idegszálamat próbáltam ráállítani, hogy ne lépjek rosszul, nehogy kimenjen a bokám, nehogy elessek, ne törje fel a cipő a bokám, szóval ne történjen semmi bénázás. Többé-kevésbé sikerült is. Most rátaláltam az útra, amire múltkor nem, így először futottam ezen az ösvényen, pedig ez volt az, amit nagyon nem akartam a félmaratonomon. Nem direkt csináltam, egyszerűen csak ezt az ösvényt találtam meg, azt hittem ezen futottam múltkor. Drága öreg barátom is azzal a tanáccsal látott el, ne fussak új utakon! Az én tájékozódási képtelenségemmel sajnos ezt a kérést  nehéz teljesíteni. Szerintem emiatt is sikerült egy aprócska sérüléssel túllenem ezen a gyilkos erdőn, még jobban figyeltem, mert ismeretlen volt az út. Egyszer vétettem csak, amikor megkaptam két fantasztikus futó szurkoló videóüzenetét. Drága öreg barátom és pajtása üzenet nekem, na ezen megint úgy meghatódtam, hogy majdnem megfulladtam, akkora gombóc nőtt a torkomba. Miközben néztem a videót és válaszoltam rá, eltévesztettem az utat és beszopattam magam egy felesleges, rohadt meredek résszel lefelé, aztán vissza felfelé. Úgy kell annak, aki nem figyel! De amikor két ilyen futótól kapsz szurkoló videót, akkor nincs az a hegy, amin a boldogsától és motiváltságtól ne szaladnál fel azonnal, úgyhogy meg se éreztem azt a kis flikk-flakkot, sőt tök jól le tudtam gyűrni a maradék mélytorkozós részt is a szűk, dimbes-dombos ösvényen.

Már majdnem kiértem a para részről, amikor egy sunyin rejtőzködő, kidőlt fatörzsbe jól bebasztam a combom. Pár percig fájt, nem törődtem vele, futottam tovább, csak itthon vettem észre, hogy megint úgy nézek ki, mint egy rossz gyerek. Még a múltkori esésből is megvannak a lila foltjaim, most meg ez is. Guszta, de legalább látszik, hogy csináltam valamit.

A panomára úton szépen tudtam pihenni, az egy jó hosszú, sík rész és kicsit lehet rajta gyorsulni is, be tudtam valamennyit hozni a gyilkos Gercse útvonalon veszített időből. Ennek a végén, a Fenyőgyöngyénél volt a megállóm, ahol újratöltöttem a kulacsom és benyomtam egy undorító zselét. Még sose ettem ilyet, kibaszott gusztustalan. Nem tudom, hogy ettől-e, de úgy felrohantam az Árpád-kilátóig, ami az egész útvonalamon a legrettegettebb rész volt, csak azt vettem észre, hogy baszki fent vagyok! Mikor az újratöltekezés után nekilódultam felfelé, nagyon furán éreztem magam. Kicsit szédültem és olyan volt, mintha bekapcsolt volna valami turbó. Mint egy robot meneteltem felfelé, alig emlékszem az egészre, mintha kikapcsoltam volna az agyam és az érzékelésem. Baromi menő volt! Ez volt a 18.km-em és még tele voltam energiával. Ránéztem a telefonomra és rájöttem, hogy ha most belehúzok, akkor van esélyem megcsinálni 2:22 alatt, ami az álmom volt.

Beleadtam mindent, 19,3km-nél megint megnéztem hogy állok és valamit elnézhettem, mert totál beparáztam, hogy nem lesz meg, úgyhogy még jobban begyorsítottam. Az járt a fejemben, hogy ha eddig eljutottam, akkor most már, ha bele döglök is, de meglesz az a kurva 2:22. Az utolsó pár száz méteren már a kezmben volt a telefon, hogy lássam mikor van meg a 21km. Hörögve, rohanva értem be a 21.km-be és amikor megláttam, hogy 2:20:54, artikulálatlanul üvöltve sírtam el magam. Soha semmi nem volt még ilyen felszabadító. Nem lehet elmondani milyen érzés. Csodálatos, fantasztikus!

Az autóhoz viszont még vissza kellett futni. Kicsit elmértem a távot, meg volt benne egy kis eltévedés is ugye. Nem tudom, hogy tudok olyan úton eltévedni, amin már egy csomószor jártam, ráadásul ma is megtettem már egyszer, de visszafele nem sikerült. Megint eltévedtem, így kellett felfutnom még egy combos kis emelkedőre, és így lett 24,46km az első félmaratonom. Na, de a kérdés továbbra is az, hogy akkor most ezután mi legyen?

Ugyanabban a ruhában, cipőben és 2 pár zokniban nyomtam végig március óta ezt az egészet, két alkalom volt, hogy nem ugyanaz a póló volt rajtam. Szóval most már biztos, hogy nem kell egy csomó futócuccot felhalmozni ahhoz, hogy felkészülj és letolj egy félmaratont. A mai után azért mindent alaposan kimosok. :)