Lady Dinamó

TÁV és HELYSZÍNEK

Teljes szélsőségek között élem az életem. Ha csinálok valamit, azt csinálom rendesen, ami a futásnál azt jelenti, hogy felállítok a fejemben egy célt minden alkalommal, amikor újra kezdek futni és azt tolom tiszta erőből, szinte megszállottan.

Gyerekkoromban a kis falumban a horgásztavakig futottam, ott úsztam egyet, aztán hazafutottam, vagy ottragadtam a haverjaimmal, akik horgásztak és felzabáltam a csalikukoricájukat. Falun ezt a futás dolgot akkor még nem nagyon értették, mindig megálltak az ismerősök autóval, amikor láttak futni a falun kívül, hogy hazavigyenek-e? Ez 3-4 km-es táv lehetett, de akkor épp elég is volt nekem, mert mellette úgyis folyton kézilabáztunk, kosaraztunk, bicikliztünk, tánciskolába jártunk, rohangáltunk, vagy épp a fejembe vettem, hogy kigyúrom magam és fekvenyomtam 40kg-val. Jajj, ezen nagyon kell röhögnöm!

Aztán gimiben Győrben futkároztam néhány km-eket a Rába melletti töltésen és csorgattam a nyálam a kekszgyárból szálló vaníliáskarika illatára. Na, ott szükségem is volt rá, mert sikerült 70kg-osra hízlalnom magam a 164cm-emhez. Fél éves szobafogság a koleszban, és hopp, kész is a kis szumóbajnok. Mi más miatt kerültem volna ilyen szigorú karanténba, mint a pasizás, éjszakai kimaradás, ezt 14 évesen nem annyira díjazták a koleszban. Ekkor kezdtem el Kyokushinkai karatézni, hogy kiszabaduljak a háziőrizetből. Ezt is toltam tiszta erőből, mint általában mindent. A kyo-s karrieremnek egy tűdőműtét vetett véget. Semmi komoly, kikaptak egy kis darabkát belőle és már futhattam is tovább.

Amikor 18 évesen Budapestre költöztem, jó pár éven át a bulizásból és pasizásból űztem sportot. Természetesen ezt is tiszta erőből toltam, kicsit szorgalmasabban, mint előtte a sportolást, de ezt majd egy másik blogban részletezem.

Nem emlékszem pontosan, hogy azután a nagy kihagyás után pontosan mikor és hogy tért vissza a futás az életembe, de szerintem Újlipótvárosba költözésemnek volt hozzá köze. Eleinte a cél a Margitsziget körbefutása volt megállás nélkül, aztán a Margitsziget minél többszöri körbefutása. Volt egy olyan pár hónapos etup, amikor az egyszer, de minél gyorsabban körbefutás volt a cél.

Sok-sok év után tavaly télen vége lett az újlipótvárosi életemnek és a Margitszigeten körözgetésnek, mert elköltöztünk a Városmajorhoz. Egy darabig el BKV-zgattam a szigetig, aztán rájöttem, hogy ez így nagyon nem fun. Egyrészt, mert leizzadva haza BKV-zni télen instant megfázást jelent, másrészt meg rohadt macerás, pórázt kell vinni a kutyámnak, jegyet kell venni, izgulni, hogy ne baszogasson az ellenőr, mert nincs szájkosár, és amúgy se akarok 1400Ft-ot fizteni azért, hogy a kutyámmal ki- és visszajussak a Margitszigetre.

Így kezdtem el hosszabb távokat futni, mint előtte valaha. Ha itthonról elindultam a szigetre, futottam egy kört és hazafutottam, az 13 km volt. Ezt tettem meg heti 3-szor. Ha valamiért kimaradt egy, akkor egyszer 13km-t és egyszer 18km-t futottam egy héten. Ez totál új dimenziókat nyitott! Azt tudtam, hogy képes vagyok télen futni, csináltam már, bírtam. Viszont azt nem gondoltam magamról, hogy le tudok futni 18km-t és még élvezni is fogom. Rettentő jó tréning ez kissebségi komlpexusra is.

Amikor valami jó nagy szar volt az életemben, akkor sokszor támasztottam fejben azt az állítást futás közben keményebb szakaszoknál, hogy, ha erre most képes vagyok, le tudom futni és nem állok meg, akkor ...-ra is képes vagyok, és ide az éppen aktuális nehézséget illesztettem be fejben, amivel épp küzdöttem. Esküszöm rengeteget segített!

A következő fordulópontot a Korona hozta. Munka semmi, idő rengeteg, irány futni! Eleinte nyomattam a szokásos szigetezést, de aztán kezdett para lenni a helyzet és be kellett látnom, hogy nem járhatok tovább oda, mert sokan vannak és képtelenség kerülgetni az embereket a rekortánon. Így kezdtem el a Hármashatár-hegyen futkározni, ahova eddig napi szinten jártam a kiskutyámmal sétálgatani. Konkrétan azt gondoltam azokról, akiket ott láttam futni, hogy mazochista, nagyon elvetemült, megszállott terminátorok. Csodálattal néztem őket, de azt gondoltam, hogy tuti nem normálisak! Hegyen futni maga a pokol, képtelenség és szörnyű rossz dolog! Így álltam neki az első 5 km-emnek. Aztán beütött. Gyorsultam, egyre jobban bírtam és amire igazán nem számítottam, elkezdtem ezerszer jobban élvezni a futást, mint előtte valaha. Totál elképzelhetetlennek tartottam, hogy ez valaha megtörténhet.

Így jutottam el a jelenlegi célomig, áprilisban 15-km kell legyen a leghosszabb futásom, májusban 20km. Ennél hosszabb időre képtelen vagyok tervezni alkatilag. Minden másnap futok 10-13 km közöttieket, aztán a 15 km után hétről-hétre növelem majd a távot.