Lady Dinamó

A RÉM

Március elején kutyasétáltatás közben a Hármashatár-hegyi reptéren dumáltam egy pasival, akinek a haverját, egy futót, megtámadták, amikor átvágott a hegyen. 8 éve járok oda, soha egy pillanatig se paráztam még attól, hogy megtámadnak, úgyhogy nem rázott meg különösebben a sztori. Jól ismerem a hegyet, tudom hol laknak homelessek, azokat a részeket direkt kerülöm, nem kell helybe menni a lófaszért.

Tegnap mindent elárasztott a RÉM sztorija. Erről szólt az egész internet, az esti Híradó és mindenki átküldte a cikket vagy facebook postot erről, aki tudja, hogy arra szoktam futni. Nem szartam be különösebben, eddig is tudtam, hogy volt már ilyen sztori ott, és sok fura fazon mászkál azért arra (mondjuk kevesebb, mint a körúton), de ma reggel, amikor kiértem az erdőbe és láttam, hogy csak 5 db autó parkol a parkolóban, ahol ilyen idő tájban már majdnem tele van az egész, elfogott valami szar érzés. Annak ellenére, hogy tudtam, eddig is ugyanannyi esélye volt, hogy megtámadjanak (de eddig ez eszembe se jutott), most minden kanyarban gyanakodva lestem az utat, hogy honnan ugrik elő a RÉM! Akkor kezdett el igazán nyomasztani, amikor felértem a hegy tetejére, körbenéztem és ameddig a szem ellát, sehol nem volt egy árva lélek sem. Eddig sem volt nagy zsúfoltság hétköznap délelőtt, de ez azért szokatlan volt, hogy senki nincs.

A MEGRÉMÜLT JÓSZÁG

Aztán kicsit később egy ösvényen találkoztam egy fiatal sráccal, a corgijával sétált. Az én kutyám haverja odarohant hozzá, de szerencsétlen kiskutya beszart és elrohant. Visszahívtam a kutyákat, de a corgi gazdija csak szótlanul állt, mint fasz a lakodalomban, úgyhogy gondoltam futunk tovább. Egy kanyarral később ott állt a kis corgi, de amikor meglátta a két kutyát, megint elrohant. Visszafutottam a gazdájához, hogy ez így oké-e, meglesz-e a kutyája, aki teljesen közömbösen annyit mondott, hogy nem tudja, hát elszaladt! Visszahívni mondjuk egyszer se próbálta. Azt hittem beszarok! Tanácsoltam neki, hogy akkor én ottmaradok a kutyákkal, őt előreengedjük és megvárjuk míg megfogja a kutyáját. Elkezdett sétálgatni az ösvényen a kutya után, de olyan tempóban, hogy nem tudtam eldönteni jön vagy megy?

Nyilván közben kurva ideges voltam, hogy hogy lehet ekkora gyökér egy kutyagazda?!!! Meg persze azért is, hogy emiatt a fasz miatt meg kellett állnom kb.10 percre. Utolértük, a corgi sehol. Megkérdeztem, hogy felhívjam-e, ha futás közben látom a kutyát? De közönyösen azt mondta, nem hozott telefont. Nagyon megsajnáltam szegény kis jószágot és elkezdett furkálni a lelkiismeret, hogy miattunk szaladt el, aztán megpróbáltam elhessegetni ezt a gondolatot, mert nem támadtak rá a kutyák, csak barátkozni akartak, én azonnal vissza is hívtam őket, amikor láttam, hogy a corgi ettől megijed, de a gazdája pedig meg se próbálta visszahívni. Sajnos nem derült ki míg kint voltunk, hogy meglett-e, de nagyon remélem, hogy igen! :(

MAJDNEM ELALUDTAM FUTÁS KÖZBEN

Ezután a szomorú történet után viszont legalább a futás iszonyú jól esett, végre nagyon beadta, rohangáltunk a kutyákkal a 8. km-ig, mint boldog kis pónik a réten, amikor egyszer csak úgy éreztem nagyon elálmosodtam és ennyi, egy lépéssel több energiám se maradt. Ilyen még nem volt. Tök szürreális érzés futás közben elálmosodni. Az utóbbi 2 hétben akkor is érzetem, hogy egy 10-est le tudok futni, ha nagyon szenvedős volt, vagy nem volt kedvem hozzá. Egészen addig most is ezt éreztem, amikor egyik pillanatról a másikra végtelen fáradtság öntött el. Elbújtam egy pisiszünetre a bokrokba, ott meg persze paráztam a RÉMtől. Ezután szerencsére gyorsan össze tudtam magam szedni és tök simán ment az utolsó 4 km, viszont iszonyúan elkeseredtem, amikor megláttam mennyire lassú voltam. Úgy éreztem közben, hogy a mai tuti rekord idő lesz, aztán a lófaszt! Az egyik leglassabb teljesítményem. Biztos hozzájárult a 10 perces corgi akció is, de akkor sem értem hogy lehet ez, mikor ma az összes emelkedőre belesétálás nélkül futottam fel, és ma volt jó néhány elég kemény, baromi büszke is voltam rá, hogy sikerült. Talán ma több vízre lett volna szükségem, eddig sose fogyott el a fél liter, ami nálam van, de ma már a kritikus 8. km-nél megittam az utolsó kortyokat.

Az utolsó pár km-en volt egy majdnem végzetes találkozásom egy erdei siklóval, aki békésen napozott az úton. Bár azt gondoltam, hogy csak neki lett volna végzetes, ha az utolsó pillanatban nem nyújtom meg a léptem és rálépek, nagyon közel volt, és az a gondolat futott át az agyamon, hogy jézusom, egy kígyó! :D Aztán megtaláltam ezt a cikket. Lehet a végén ő végzett volna velem! A legviccesebb az volt, hogy a kutyák nem vették észre, simán átfutottak felette.

Mire leküzdöttem mind a 12 km-t, megjött a felszabadító hír, reggel elfogták a RÉMet, szóval természetesen minden rettegesém felesleges volt. Ezt nyilván közben is tudtam, de a ráparázás sajnos nem úgy működik, hogy tudod, hogy hülyeség, úgyhogy nem csinálod.

Megint úgy estem haza, mint egy 3 napos ekiparty után. Zsibbadt mindenem és a lépcsőn is alig bírtam felvonszolni magam. Félálomban kóvájogva összepattintottam a szokásos futás utáni salátámat 1 liter paradicsomlével (sóval, borssal, citrommal, chilivel) 1 perc alatt bekebeleztem az egészet. Sajnos nem érem be ennyivel, egész nap éhes és fáradt vagyok futás után, úgyhogy szokás szerint 1 órát áztam a kádban és még egy órát hevertem az ágyban, mire újra ember lett belőlem.