Lady Dinamó

MOTIVÁCIÓM

Gyakorlatilag gyerekkorom óta része a futás az életemnek, viszont soha nem sikerült még pár hónapnál tovább kitartania a rendszerességnek. Évek óta pár nagyon aktív futással töltött hónapot pár zéró futással töltött hónap váltott. Ennek egész egyszerű magyarázata van, a munkám és a rendszertelen életem. Most már kijelenthetem, hogy a futás  számomra full pótcselekvés. Rengeteg időt el lehet vele tölteni két munka között, amikor szembesülök azzal az ürességgel, hogy pár napja még 16-20 órában pörögtem, telefonáltam, emaileztem, rohangáltam és totál megőrültem, most pedig tökéletesen semmi dolgom és nagyon nagy a csönd.

Ekkor kezdem el általában betegesen nézegetni magam a tükörben, hogy ellenőrizzem, vajon máris elkezdtem-e hízni attól, hogy megszűnt az állandó steressz és gyomorgörcs, ami miatt újra tudok enni. Naponta 20-szor ellenőrzöm a tükörben, hogy vajon vastagabb-e a lábam és simán elképzelhető, hogy reggel még nádszálnak látom ugyanazokat a lábakat, aiket estére súlyos, mammutfenyő rönköknek. Ennek megítélése azt hiszem azzal van összefüggésben, hogy a nap folyamán mennyit ettem és gyötör-e a bűntudat, ha túl sokat.

Egészen elképesztő nagy baromnak érzem magam ezeket visszaolvasva. Az agyammal tudom, hogy kreténség, de sajnos ez a kurva igazság, hogy így élem az életem tinédzser korom óta, iszonyatos bűntudatban minden jóízű evés után.

Viszont cserébe itt a megmentő, a FUTÁS! Ezt az egyetlen megoldást találtam a helyzetemre. Ha rendszeresen járok futni, hetente legalább háromszor, akkor nincs bűntudatom, ha jóllakom és kedvemre eszek bármit, amit megkívánok. Imádom!

A másik, amiért futok gyakorlatilag amióta az eszemet tudom, mert nem kell hozzá semmi. Se pénz, se speckó helyszín. Pénzem nagyon sokszor nem volt, viszont időm általában igen, mozogni pedig muszáj! Így nőttem fel, egy kis faluban gyerekként állandó testmozgás az élet.

A versenyek egyáltalán nem érdekelnek. A futás pont olyan, mint a motorozás, egyedül jó csinálni. Annyira nem tudom magam elképzelni egy versenyen, hogy a Margiszigetre is direkt olyan időpontokban jártam, amikor alig voltak, mert idegesít, ha valaki 10-20m-en belül előttem fut. A leggyorsabb köreimet mindig akkor futottam a szigeten, amikor sokan voltak a futópályán, mert annyira idegesített, hogy előttem futnak, hogy ha kiköptem a tüdőm, akkor is inkább megelőztem. Elkezdem figyelni az előttem futó tempóját és vagy belassítok az övére, vagy elkezdem megelőzni, de leggyakrabban elkezdek versenyezni az előttem futóval, úgy érzem, hogy le kell nyomnom. Igazából talán folyamatos versenyben voltam a többiekkel, amikor a szigeten futottam. Szerencsére a hegyen nincs ilyen probléma, ott alig vannak emberek, azok is inkább csak sétálgatnak. Magammal viszont folyamatos versenyben vagyok. Legtöbbször, amikor futok, muszáj, hogy vagy a leggyorsabb vagy a leghoszobban, vagy a legmagassab, vagy valamihez képest jobbat, többet fussak. Ez adja a végén az elégedettség érzését és ettől érzem, hogy volt értelme szenvedni. Néha úgy állok neki, hogy semmi erőm, kedvem, de legalább kijöttem, futogatok ahogy jólesik és közben jön meg a napi cél, de olyan is van, hogy energiától kicsattanva nekiállok és örülök, ha végig tudom vonszolni magam átlagos idővel.