Lady Dinamó

Akkora fasz vagyok, hogy nem akkor futok sokat, amikor nagyon jól megy és élvezem, hanem elkezdtem ezt az okoskodást, hogy legyen egy rövid, egy közepes és egy hosszú futásom egy héten és ezekből összesen legyen meg minimum a 40km/hét. Ha négyet futok, akkor nyilván több, de sajnos az új szabályom óta erre még nem került sor a bokabajom miatt.

Az előző futásom 2 napja annyira jól ment és úgy élveztem, hogy akkor kellett volna lenyomnom ezt a 17km-es kört, ahogy azt akkor éreztem is. Az volt a bokakicsaklás utáni első futás, nem akartam túltolni, mindenki óva intett ettől, én fasz meg szót fogadtam. Mindig megbánom, ha nem magamra hallgatok. Biztos azért, mert másokat könnyebb hibáztatni. Olyan kínkeservesen toltam le ezt a mai kört, hogy a végén konkrétan majdnem elsírtam magam az örömtől, hogy vége.

Nem is indult könnyen, szegény barát kiskutyánk lesérült indulás után 2 perccel. Eldobtam neki egy botot, utánaszaladt és amikor befékezett a botért hatalmas vonyítás, sírás-rívás tört ki belőle. Pokoli volt, nagyon meijedtem, azt hittem először, hogy eltört a lába, aztán megláttam az ömlő vért. Felkaptam és elkezdtem rohanni vele a kocsihoz, hazavittem. Fura, mert az én kutyámmal annyi baleseten vagyunk már túl, hogy amikor vele történik ilyesmi, akkor egyáltalán nem ijedek meg, de most teljesen kiborultam. Elég látványosak lehettünk, mert halálra várt fejjel rohantam ölemben a sebesülttel, a karom tiszta vér volt tőle, az én kutyám pedig ugrált fel rám, hogy ellenőrizze mi történt a kis barátjával, nagyon aggódott. Annyira aranyosak, nem lehet kibírni!

Túl voltunk a pánikon, visszamentünk az erdőbe és másodszor is nekifutottunk, most már csak kettesben. 3 kemény szakasz várt ránk, 2 jó meredek és egy  kurva hosszú felfelé a napon, ebből ráadásul az egyik meredek és a hosszú felfele geyből egymás után jönnek. Nem akartak ma futni a lábaim, nehezek voltak, a légzésem is szétesett és iszonyú meleg volt. Igazából az 5.km-től szenvedtem. A tök sík szakaszokon is rohadtul erőlködnöm kellett és úgy vártam, hogy a Fenyőgyöngyéhez érjek kutyát itatni és megmosni a fejem, mint a megváltást. Itt még csak a 10. km-nél jártam és ezután jött csak az utolsó geci rész, ami tényleg nagyon szar szakasz fel az Árpád-kilátóig, be lehet szarni rajta. Aztán felküzdöttem magam, de akkorra már úgy fájt a térdem, hogy egyáltalán nem láttam hogy fogom lefutni a maradék 6 km-t. Nem volt más választásom, vissza kellett érjek a kocsihoz, valahogy letoltam. Volt olyan közben, hogy le kellett néznem, fut-e a lábam, mert úgy éreztem csak sétálok és volt zsibbadó szájpadlás és zsibbadó lábak is.

Tök oké időt futottam, egyáltalán nem voltam lassabb, mint szoktam és nem is sétáltam bele a felfelékbe, de valahogy mégis úgy éreztem, hogy minősíthetetlen teljesítményt nyújtok. Végül most nagyon büszke vagyok rá, hogy lenyomtam, de két nagyon motiváló esemény nélkül, ami útközben ért, biztos feladtam volna. Az első az volt, amikor drága, öreg barátom küldött egy szívmelengető, drukkoló videót a Megyeri hídról, ő akkor épp féltávon volt a 15. km-énél, ezután fülig érő szájjal rohangáltam. A másik, hogy találkoztam a hegyen egy ismerősömmel, aki ultra brutál terepfutó lett és nagyon kedvesen bíztatott, hogy simán lenyomom ezt a mait, sőt tuti, hogy menne már a félmaraton is. Na, amikor két ilyen futó bíztat, nekik minden szavukat elhiszed és nem adod fel, ha belepusztulsz, akkor se!

A végén nem bírtam nyújtani, pontosabban járni se, a kutyám is teljesen kikészült, úgyhogy egy kicsit összeszedtem magam, beültem a kocsiba és hazajöttem. Itthon bepótoltam a nyújtást, bekenegettem a fájó térdem és az újra bedagadt bokám (nem annyira vészes, nem is fáj, de van azért ott még valami). A térdem miatt most viszont aggódok, ráadásul most ugyanazon az oldalon a csípőcsontomnál is elkezdtem érezni vmi furcsaságot, mintha fájna vagy húzódna vagy nem tudom. Mindegy, most van egy napja meggyógyulni. Meg amúgy se kell folyton ez a nyiffnyaffnyafogás!