Lady Dinamó

Visszanéztem a futásaimat, csak 14 km kellett ma ahhoz, hogy meglegyen a 60 km 1 hét alatt. Úgy megtáltosodtam ettől a felismeréstől, hogy tiszta erőből toltam le a mai 14 km-t fülig érő szájjal. Egy pillanatra sem volt bennem kétség, hogy nem tudom lefutni, sőt az előző szuper 16km-es futásomból okulva megint megpróbáltam kicsit belehúzni. Visszanéztem, hogy melyik futásom volt ennyi, és azt toltam végig. Olyan útvonal, ahol nem nagyon van rövidítési lehetőség, ha mégse menne, bár ezen szerencsére ma tényleg nem gondolkodtam.

Be kellett ismernem magamnak, hogy rohadt nagy hatással van rám az, amit a barátaim mondanak a futással kapcsolatban, pedig annyira szerettem volna azt hinni, hogy csak a saját fejem után megyek és mindent úgy csinálok, ahogy jólesik. Rohadt sokat beszélek a futásról, főleg azoknak a szerencsétlen barátaimnak, akik szintén futnak. Tegnap is volt egy ilyen 1 órán át tartó telefonbeszélgetésem az egyik barátommal, őszintén nem értem hogy nem küldött még el senki a picsába emiatt. Szóval tegnap azt mondta a kis haverom, hogy az is jó érzés, amikor felfelé meghúzod és majd beledöglesz a végén, mikor felérsz egy emelkedőn, úgyhogy ma ezt toltam és tényleg rohadt jó volt. Nem akartam spórolni az energiámmal, mert nem féltem tőle, hogy nem tudom lefutni, de azt is tudtam, hogy lesznek kurva kemény részek.

Szerencsére a kurva kemény részek valahogy elmaradtak, egész könnyedén sikerült legyűrnöm a szopatós részeket is. Ez mondjuk amiatt is lehetett, mert olyan giccset okádott magából a táj, hogy lépten-nyomon meg kellett állnom egy pillanatra fotózni. Nem zökkentettek ki a tempómból ezek a pár mp-es megállók, és nem is vettem ma olyan véresen komolyan, hogy ne engedjem meg magamnak, hogy fotózgatás miatt megtorpanjak.

Egyszer viszont meg kellett állnom kicsit hosszabban. Rohadtul begörcsölt a hasam kb. a 4. km-nél. Bebújtam a bokrok közé pisilni, hátha amiatt, de nem akart múlni. Már tegnap is tudtam miközben csináltam, hogy kurvára nem kellene össze-vissza zabálni. A brokkolikrémlevesre betolni a spenótos-gombás bulgur rizottót, arra 2-3 tejeskávét, aztán eszetlen mennyiségű csokit és mindezt a nap végén még összezavarni egy föccsel és megkoronázni egy kis vörösborral. Ezek mind ott buliztak még ma is, de végül 2-3 perc gyoromgörcsnél nem csináltak nagyobb ramazurit, pedig minden okuk meg lett volna rá. Szóval összeszedtem magam az útszéli, komfortos kis embriópózomból és szaladtam tovább.

Baromira élveztem az egészet, csak néhány futó jött szembe útközben, tökéletes volt az idő, néha borús, néha sütött, pont kellemesen fújdogált a szél és szuper szép fények voltak. Nem is kell ennél több, a végére még odaraktam egy szép kis sprintet, juhééjjj!