Lady Dinamó

Nem mondom, hogy szuper kipihentnek éreztem magam reggel 6-kor, amikor felébresztett az édes, drága, aranyos kiskutyám, hogy enni akar a kurva száját! Sokkal több kedvvel, mint szombaton, de túlzás lenne azt mondani, hogy kitörő lekesedéssel indultam neki a mai futásnak.

16km-t akartam futni, mert volt másfél nap pihenőm és az előző futásom csak 12km volt, szóval most egy közepesen hosszú futás dukált. Nem éreztem magamban az elképesztő motivációt, hogy a Balboa másik felét is lefussam a Fenyőgyöngyétől, úgyhogy csak kerestem az előző futásaim közül egy 16km-es útvonalat, nagyon szimpatikus volt, azt gondoltam róla, hogy ez ma menni fog komoly erőfeszítés nélkül, úgyhogy ezt választottam.

Az új cipő továbbra is csodálatos ellentétben velem. Csiga lassú kezdtem lenni. 2 hete még sokkal gyorsabb voltam, egyszerűen nem megy bármennyire is akarom, lomha lettem. Az emelkedőket nagyon jól bírom, tényleg meg se kottyannak már az eddigi lefélelmetesebb domboldalak se, de nem tudok belehúzni. Egyáltalán nem értem. Lehet, hogy amiatt van, hogy a félmaraton óta teljesen elengedtem, hogy milyeneket futok. Minden alkalommal úgy megyek ki, hogy tudom, képes vagyok teljesíteni a napi távomat, semmi kétséget nem érzek ezzel kapcsolatban, maximum egy kicsit nehezebb lesz, ha nem vagyok jó passzban. Talán emiatt nem javul a teljesítményem? Vagy azért, mert túl hamar küldtem fel heti 60km-re a távomat és kicsit elfáradt a testem és hozzá kell szoknia? De már ez a 3. hetem heti 60km-rel, simán kellene gyorsulnom! Lehet, hogy türelmetlen vagyok. Az sem segített ma, hogy végig nagyon fájt az alhasam jobb oldala, ami a félmaraton óta fájdogál. Hol elmúlik, hogy visszajön, de ma nem akart megszűnni, végig éreztem futás közben.

Valahogy elmúlt az az eufória is, amit régebben éreztem egy-egy nehezebb szakasz után vagy a legvégén. Abban viszont biztos vagyok, hogy nem akarom abbahagyni, de sürgősen találnom kell valami jó motivációt, ami megpörget. Elbizonytalanodtam abban is, hogy a szintkülönbségeket emeljem, mert ma egy hosszú lejtő után, amit kicsit megküldtem, nagyon megfájdultak a térdeim. De lehet csak ehhez is hozzá kell szokniuk és bírni fogják. Ilyen kétségek között telt el a mai futás, bár az utolsó 3km-t már a hátam közepére se kívántam, és szerencsétlen kutyuskák is csak kötelességtudóan kullogtak utánam, de azért eszmbe se jutott, hogy 16km előtt abbahagyjam.

Valójában azért csinálom ezt az egészet, mert irtó jó az instant sikerélmény. Nekem igenis szükségem van minden egyes alaklommal arra, hogy leküzdjek valami újat, amit kitűztem. Egy új távot, nagyobb szintkülönbséget, legyek gyorsabb vagy hosszabb távot fussak, mint valaha. Most valamiért nem olyan vehemenciával álltam neki ennek a Balkoa körre felkészülésnek, mint a félmaratonnak. Lehet, hogy amiatt, mert reméltem, hogy júniusban már csak beesik valami meló, amivel vége ennek az intenzív edzésnek. Miután hazaértem meg is érkezett a nagy hír (június 1-én), végre dolgozni fogok!!! Azóta azon gondolkodom vajon mikor és hol fogok futni a következő 2 hétben, amíg a meló tart. Remélem nem kell túl sok edzést kihagynom, bár abban biztos vagyok, hogy most inkább este tudok majd futkározni, emiatt az erdő bukó, de majd akkor nyakamba veszem a várost, lehet ezelle meg is találom az új célom, aminek nagyobb kedvvel megyek neki, mint a Balboának.