Lady Dinamó

Utolsó futás a félmaraton előtt. Semmi őrültködés, tök lazán, ahogy jólesik, csak egy kellemes 12 km-t szerettem volna futni. Nagyon figyeltem, hogy ki ne menjen a bokám, ne toljam túl, nehogy szétbasszam valamimet.

Nem fájt semmim, rohadt jó volt. Az ezerszer megjárt, megszokott útjaimon szaladgáltam és kiváncsian figyeltem hogy megy a futás. Meglepően jól vettem a meredek részt az Árpád-kilátóig, és aztán még meglepőbb volt, hogy másodszorra is simán felfutottam a sárkányernyős házhoz a 10.km-nél. Ekkor gondoltam először azt, hogy oké, menni fog a vasárnapi félmaraton. Bár kibaszott kemény lesz és biztos beledöglök, de azt hiszem menni fog. Valahogy sokkal értékesebb volt, hogy velem fut a kutyám, mint máskor, mert vasárnap nem jön majd, nem akarom kicsinálni, viszont iszonyúan hiányozni fog. Nagyon jó kis támaszom ő, a mélypontokon futás közben.

Rohadtul be vagyok szarva, iszonyúan félek ezer dologtól. Olyanoktól, hogy pont aznap nem esik majd jól a futás, mert vannak olyan napok, hogy egyszerűen nem megy és az pont egy olyan nap lesz, vagy szarul raktam össze az útvonalat és nem fogom bírni azt a kurva hosszú meredek részt a Fenyőgyöngyétől fölfelé az Árpád-kilátóig, vagy kimegy a bokám, ami még mindig fájdogál és előbb abba kell hagynom, vagy egész egyszerűen mégsem vagyok még elég hozzá.

Nem segít elűzni a kételyeimet az sem, hogy nem pihenéssel töltöttem az időt péntek délutántól szombat délutánig, de végre elhagytuk a várost, elmentünk egy ottalvós kertipartyba a Dunakanyarba a barátainkhoz. Hősiesen tartottam magam, nem ittam alkoholt és éjfél előtt elhúztam aludni, de fél éjszakát embirópózban kucorogni egy kutyaágyban sajnos nem az igazi, a matracomról természetesen letúrt a kutyám. Húzok is az ágyikóba fetrengeni, holnap úgyis több minden lesz, amiről érdemes írni.