Lady Dinamó

https://www.strava.com/activities/3364801477

Rendesen izgultam az első 15 km-es hegyi futásomtól. Jól kigondoltam mit eszek előző nap, kínosan ügyeltem rá, hogy este 10-kor elaludjak, hogy időben fel tudjak kelni.

Mondjuk lecsúszott napközben egy sör ebédfőzés közben, de a risotto főzés türelemjáték, a hosszú kavargatás közben el kell ütni valamivel az időt, este pedig elkortyolgattam 2-3 dl bort. Na, ezeket nem kellett volna. Rohadt lassú voltam és egyáltalán nem adta be egyetlen km-nél sem az eufórikus, bármennyit képes vagyok lefutni, annyira jó, hogy már csak ezt akarom csinálni egész életemben érzés. Éjszaka rémálmom volt, hogy autóval kellett átmennem két szakasz között futás közben, de belejöttek hátulról a kocsimba és nem tudtam vele továbbmenni, és mire megjött a segítség, addigra pedig úgy eltelt az idő, hogy azon paráztam, hogy nem lesz meg a 15 km naplemente előtt.

Annyira komolyan vettem ezt az elhatározást már hetek óta, hogy ezen a napon kell lefutnom az áprilisi 15 km-t, hogy reggel rohadtul izgultam és totál bestresszeltem, mintha valami komoly verseny előtt állnék, aminek súlyos tétje van. Azt hiszem sikerült teljesen ráparáztatnom magam, hogy nem vagyok képes rá. Aztán reggel az autóban a hegy felé rájöttem, hogy tök jó stratégia az agyamtól a stresszelés, mert mindig eszeveszett energiákat hoz ki belőlem. Lehet, hogy ha nem stresszelek előtte, akkor feladtam volna, annyira nem esett jól ez a mai futás.

Az sokat segített, hogy már előre pontosan elterveztem az útvonalat. Múlt héten lefutottam egy új szakaszt, ahol eddig még nem voltam és tudtam, hogy ehhez még mit kell hozzáfutnom, hogy meglegyen a táv. Úgy raktam össze, hogy az utolsó 2km-en már ne legyen szivatós emelkedő, mert azt tudtam, hogy 13 km-t le tudok futni, úgyhogy az utolsó 2km lejtőnek lefele vagy síkon már csak menni fog!

A nap felfedezése, hogy van egy ivókút ezen az útvonalon, ahol rendesen meg tudtam itatni a kutyákat. Ezen kicsit paráztam, hogy elég lesz-e hármunknak a fél liternyi víz, amit vittem. Emiatt is indultam korán ma (8-kor), hogy ne aszalódjunk szét teljesen.

A másik parám az volt, hogy megfájdul a térdem és fel kell adnom, mert legutóbb ezen az útvonalon a 13km végére nagyon fájt, pedig akkor olyan jól esett és annyi maradt még bennem, hogy úgy éreztem simán lenyomtam volna a 15km-t, de inkább megálltam, nehogy szétbasszam teljesen. Ma inkább az elején elhessegettem a gondolatot is, mikor elkezdtem érezni valami kis fájdalmat a térdemnél és úgy döntöttem, ez most nem történhet meg!

Nem nagyon nézegettem futás alatt, hogy hány km-nél járok, az elején bíztattam magam, hogy milyen jól legyűrtem az eddigi szakaszt, bár azt éreztem, hogy lassú vagyok. A vége felé elkezdtem reménykedni, hogy hátha több lesz ez az útvonal, amit kitaláltam, mint 15km. Nem a szokásos helyen parkoltam, hanem kicsit távolabb, hogy ha elszámoltam volna magam, akkor is tuti meglegyen a 15, mire visszaérek az autóhoz. Tök szuperül éreztem ezt, mert így lett kerek 16km a táv, és kellett is az a plusz 1km, hogy elkergessem a parám, hogy képes vagyok-e ennyit futni.

Amikor visszaértem a kocsihoz, azonnal megjutalmaztam magam az utolsó kocka koffeines csokival, amit Pálinkás barátomtól kaptam és toltam rá a dugicsokimból is egy csíkkal, ezeket magammal hordom a kocsiban, hogy futás után azonnal pattanhasson a jutifali. :D

A nyújtást lehet, hogy kicsit tolhattam volna tovább, mert most eléggé érzem a vádlijaimat és a combjaimat, de nagyon zavart a néni, aki a pár métterrel arrébb levő padon szokott ücsörögni és beszélgetni az arrajárókkal.  Sajnos ő megint megérkezett, pedig amikor odaértem a kedvenc nyújtóhelyemre minden tökéletes volt! Sehol senki, napsütés, madárcsicsergés. Geci vagyok, mert aranyos a néni, néha tényleg jó vele beszélgetni. Nem tudok úgy rendesen belemerülni a nyújtásba, ha valaki ottvan a közelemben. Pontosabban annyival jobb tök egyedül nyújtogatni az erdő közepén, mintha valaki ott dumál melletted.

Hazaértem és beütött a teljes végelgyengülés, úgyhogy a nap további része a pihenésé, egi!